Szóval, mi is a legértékesebb a világon, mi a legnagyobb kincsünk?

Pénz? Na igen, ez tuti értékes, tuti nagy kincs, és minél több van belőle, annál jobb. De nem, nem ez a legértékesebb.
Elismerés, díjak? Ez is abszolút értékes, hiszen ki ne vágyna rá, kinek nem érték az, ha elismerik, bármilyen területen? De nem, persze hogy nem ez a legértékesebb.

Szeretet? Melegszik...
Az ember életében a legértékesebb az idő... Húúúú, na én sem találtam fel a spanyol viaszt, de sebaj, nincs már új a Nap alatt. Itt szerintem el is vesztettem a kb. kemény 3 olvasómból úgy 2-t. Vagy mind a hármat. Ha egyáltalán volt, mert meg lehet, hogy a statisztikák szerinti 3 olvasó sem igazi olvasó, hanem valami gép.. De sebaj, azért folytatom, szeretek magamnak írogatni :-D

Szóval időből abszolúte korlátozottak a lehetőségeink, mert valaki lehet kőgazdag, sőt egyre kőgazdagabb, de egyszer az is feldobja a talpát.
Ráadásul úgy van kitalálva ez az egész idősdi, hogy periodikusan, 24 óránként újra kezdődik a játék. Ugye ez 1 nap.. És a "kredit" egyre csak fogy...

Ha mondjuk valaki piszkosul szerencsés, és leélt mondjuk 75 évet (magyar átlag állítólag, 2012-es adat), akkor az összesen 75X365 kredit (+szökőévek kreditjei ami kevesebb mint 19, tekintsünk el ettől). Szóval 27375 kredit... Ennél lehet több, de bizony kevesebb is, tehát még a kreditszám se azonos. Senki nem tudja pontosan, mennyije van.

27375 esélye van hogy jól sáfárkodjon a legfontosabb kincsével.

Én a magam kemény 31 évévével, 8 hónapjával, és 24 napjával már letöltöttem (eltékozoltam) 11550 (+6-7-8 szökőnap) kreditet a mai nappal bezárólag, és 11550 esélyt elszalasztottam (vagy legalábbis a többségét) - kemény szám nem? Pedig még csak 31 vagyok...

Szóval ott tartok, hogy 11550 kreditet eltékozoltam. Tanultam, dolgoztam/dolgozom látástól mikulásig.

A napok pörögnek, az emberi kapcsolataim mértéke pedig ugyanilyen ütemben zsugorodik. Mert mindig dolgozni kell. Az a tetves munka, ugye...

Nincs időm elmenni, találkozni, beszélni másokkal. Az emberi kapcsolataim a nullához konvergálnak.

31 évesen odáig jutottam, hogy nincs egyetlen igazi barátom, vagy ha az Élet elém sodort Valakit, aki tényleg igazán a lelkembe látott, azt is eltékozoltam, elherdáltam, semmibe vettem.

A Facebook nagyon hasznos ilyen szempontból. Nem, nem azért mert Úristen, nem lájkolták elegen egy bejegyzésem, nem. De amikor azt látom, hogy születésnapomon jó ha 2 ember felköszönt, névnapomon meg kb 1, az azért elgondolkodtató. Ott valamit nagyon szarul csinálok.
Egy másik példa: szállok le a vonatról hazafelé jövet, és egy egykori iskolatárs, akivel a vonaton többször jól elbeszélgettem, már észre se vesz, nem is köszön, az nem véletlen. Talán mert, amikor többször elhívott valahova, akkor elutasítottam, hogy nem érek rá, mert nem úgy terveztem az aznapot, valamit sürgősen el kell intézzek, vagy a családon belül valakinek nem jó, nem akarja. Egyszer se jó...
Említhetném azt az embert is, akivel középiskolás koromban többször összejártam. Aztán persze az élet máshova sodort mindkettőnket, de mivel nem érdeklődtem iránta, nem fektettem energiát abba, hogy ápoljam a kapcsolatom vele, elsikkadt, és odáig fajult a dolog, hogy már az utcán átnézett rajtam (még ha autóval jött szembe, én meg gyalog az út szélén).
Még említhetném napestig, hány emberrel csináltam meg hasonlót, sőt, sokkal fájdalmasabbat... Szar dolog ezzel szembesülni, na.

Lehet azt csinálom rosszul, hogy soha semmit nem posztolok magamról (a tetves munka ugye, meg úgyse érdekel másokat), nem járok el sehova (a tetves munka ugye), és hétvégén is szűk családi körben tengődöm, ami max. csoportönzés (Müller Péter óta tudjuk), mintsem mély emberi kapcsolatok építése, bővítése.

Írogatok(tam) itt pár szar verset az emberi kapcsolatokról, és fogalmam sincs miről írok.

Az emberek így elkönyvelnek annak, aminek. Egy befelé forduló, érdektelen, érzéketlen, felületes embernek. Belül meg szenvedek, mert nem ez az én arcom. De a hirtelen pálfordulást sem tudnák hova tenni az emberek. Most mi ütött belé? Minek csinálja ezt? Ez fura, ő nem ilyen "szokott" lenni. Ezt is megértem, én sem tudnám hova tenni. Nem így kellett volna anno kezdeni, és nem tartanék itt...

Tudom, nem lehet mindenkivel tartani a kapcsolatot, képtelenség. Meg van hogy az ember szelektál, melyik kapcsolatot tartja értékesnek. De hogy egyiket se tartsam annak..
Engem amúgy nagyon zavar hogy a mi világunkban el vagyunk szeparálva egymástól. Így kell boldogulnunk. Egy maroknyi másikkal jó esetben tartjuk a kapcsolatot. Van aki nagyon szerencsés, és sokkal. Max ennyi. Így leéljük az életünket, aztán jön egy másik élet, ott megint ugyanez, újra és újra. De ez már egy másik történet (lenne)...

Az idő hasonló a pénzhez. Ez is egyfajta "valuta", csak másképp működik.
Az időt egyszerre adod és kapod is.. Olyan nincs, hogy csak az egyik fizet... Valaki másnak adod, és valaki mástól kapod, egyidőben. Tehát megosztjátok egymással a legnagyobb kincsetek - itt nem lehet ügyeskedni. Ha spórolni akarsz, pórul jársz, mert nem kapsz semmit, ha közbe nem adsz - nem kamatozik, nem "fial", ha úgy tetszik.
Az idő egy "különc, közös valuta", és soha nem lesz belőle több, csak egyre kevesebb... A cél az, hogy ezt a valutát fialtassuk..
Aki időt "szentel" (Márai Sándor - Füveskönyv) valaki másra, az a legértékesebből ad valaki másnak, és azt rögtön viszonozzák. Hiába fogy a kredit, ennek van gyümölcse (kamata:-)), a jó emberi kapcsolat. Minél több ilyen elköltött közös valutád van valaki mással/másokkal, annál nagyobb a kamat, és annál gazdagabb vagy...
Ha nem adsz időt, akkor is elfogy a kredited, csak nem kapsz semmit viszonzásul, és valami nagyon hiányozni fog. Méghozzá a "kamat".

Én egy szegény ember vagyok!

Kedves Olvasó! A tanulsága a fentieknek, hogy ne járj úgy, mint én. Azt kívánom, légy nagyon gazdag, minden értelemben, és oszd meg a "kredited" minél többször minél több emberrel, hogy jó sokat kamatozzon! 

„Soha ne add fel az álmaid!” Hányszor hallottuk már ezt a tulajdonképpen közhellyé silányult mondást? Igen sokszor. Számtalan zene, film, és egyéb művészeti alkotás szól erről, és az unalomig ismétlik. Pedig örökérvényű igazság, csak könnyen lehet, hogy több élet kitartó, építkező munkája kell hozzá…
 

A héten egy reggel éppen munkába tartottam, amikor az aluljáróban menetrend szerint találkoztam egy mikrofon frizurájú, gitározó sráccal. Majdnem minden héten egy napot abban az aluljáróban szokott gitározni, ahol én is áthaladok. Az utóbbi időben olyan gitárjátékkal rukkolt elő, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Egyszerű, de mégis megkapó, (nekem) a nyári naplementére/felkeltére emlékeztető, már-már relax zenét játszott. Mit mondjak, imádom az ilyet! Villant is az apró. :)

Egy másik példa, ami nagyon megmaradt bennem, egy adventi „közösségi” zenéléshez kapcsolódik. Az adventi vásárban jártunk Szentendrén, ahol egy lány a köztéren felállított karácsonyfa mellett egy hangdrum-on játszott. Amúgy aki eddig nem ismerte ezt a hangszert, javaslom, mindenképp keressen rá az Interneten. Hangzása szinte simogatja az ember lelkét, rendkívül egyedi és ugyanakkor megnyugtató.
Amikor hazafelé tartottunk a szentendrei vásárból, ugyanez a lány szintén felszállt a HÉV-re, és ő is ment hazafelé… Konkrétan, hobbyból, szeretetből kiült, játszott 1-2 órát az embereknek, ezzel óriási élményt szerezve, majd hazament! (mondanom sem kell, hogy a rezgésszinten akár egy ilyen tett mekkorát emel kollektíven is – engem már megihletett)

Hihetetlen mekkora arcok vannak ebben az országban. Sajnos, hazánkban túl sok a pesszimizmus, és sokszor nem vesszük észre, mekkora kincsek vesznek körül minket. Azért, úgy gondolom, szépen-lassan ez változni fog.

Na de a bejegyzés témájára visszatérve. Ha már a zenészeknél tartunk, mint példa. Alapvetően elég kevés zenésznek adatik meg a nagy ’siker’, és hogy normálisan megéljen abból, amit csinál. Vagy, hogy egyáltalán eljusson az alkotása egy szélesebb közönséghez, és elismerjék a munkásságát. Nagyon sokan „látszólag” tengődnek. Sokan csak legyintenek, hogy semmi értelme, nem lesz belőle semmi. Vagy egyszerűen megmarad csak hobbiszinten.

Valaki bele se kezd egy számára kedves dologba, mert nem hiszi, hogy van tehetsége hozzá, hogy egyáltalán sikert érhet el benne, mert úgyis „szélmalom-harc”, főleg itt, Magyarországon. Esetleg, úgy gondolkodik az illető, hogy már túl késő belevágni, mert már öreg hozzá. Amikor anno egy tehetségkutatót néztem, könnyes szemekkel mesélte az élő showból kieső énekes, hogy ő abbahagyja az egészet, mert nincs értelme folytatni.

Nos, amit én látok, hogy mindennek értelme van. Annak is, ha esetleg valami nem hozza a várva várt sikert, amit amúgy nagyon szeretünk csinálni. Sokszor az indíték a legfontosabb. Ha a boldogság, a siker mérőjének a külső világ elismerését tekintjük, akkor igen sok csalódás fog érni bennünket. Ha a saját örömünkre teszünk valamit, nem foglalkozunk annyit a külvilággal, és nem a külvilágnak szeretnénk minduntalan valamit bizonyítani, sokkal előrébb juthatunk.

Ha a reinkarnációt vesszük alapul, minden további nélkül megtörténhet, hogy egy következő életben, egy bizonyos képességünk csiszolását ott folytatjuk, ahol előtte abbahagytuk. Ebből a szemszögből, könnyen lehet hogy a ’ma’ aluljáró zenészéből lesz a ’holnap’ Carlos Santanaja. Ha már a példánál tartunk. És még az se biztos, hogy ’ma’ nem következhet be mindez. Ha mégsem, akkor sincs semmi veszve. Ugyanis, amit az ember az adott életében megtanul, azt senki és semmi nem veheti el tőle. Minden mást itthagyunk. Ezért nem mindegy, hogy az adott inkarnációból mit hozunk ki. Ha rálelünk belső lényegünkre, az olyan ajándék, ami minden földi kincsnél többet ér.

Ha távlatokban gondolkozunk, elképesztő szintre fejleszthetünk nemcsak egy, hanem nagyon sok képességünket. Persze lehet, hogy ez korántsem ilyen tudatos, de valahogy mégis valamilyen ’program’ a megfelelő irányba terel minket.

Sokszor aggatják nagy művészekre, tudósokra az ’Istenadta tehetség’ jelzőt. Na de Isten mi alapján osztja a tehetséget? :) Nem hinném, hogy ez véletlenszerű. Mozart, Picasso, Einstein, Freddie Mercury nem véletlenszerűen lett az, aki. Nem csak úgy kiosztotta nekik valaki. Nem véletlenül voltak sikeresek, akár már nagyon-nagyon fiatalon. Mert megdolgoztak érte. Lehet, hogy sok-sok korábbi életen keresztül, amik korántsem voltak olyan, külső szemlélő számára, sikeresek – de annál inkább építkezők. Nem az ölükbe huppant a tehetség. Persze nem lódítás az sem, hogy Isten adta, csak éppen Isten és az emberi lélek sokkal-sokkal közelebb áll egymáshoz, mint ahogy azt évszázadokig/évezredekig próbálták az emberiséggel elhitetni… Na de ez legyen egy másik történet… :)

Szóval,
„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes”.
 

Ahogy József Attila is megírta. Valószínűleg ő sem abban az életében kezdett neki a versírásnak…
 

Kedves Olvasó! Egy szó mint száz, úgy gondolom, nincs kidobott, elvesztegetett idő, és nincs hasztalan munka. Az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket! Hogy mikor, az mellékes – úgyis megvalósul. Élvezd az utat, ami addig elvisz, és élvezd hogy lényed egy újabb rétegét ismerheted meg! Higgy a gondviselésben, hogy minden akkor történik, amikor kell! Vedd le a terhet a válladról, ha valamit még mindig nem sikerült elérned! Mert el fogod érni. Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy azt tegyük, amit belül érzünk, hogy tennünk kell. A többi jönni fog magától! Ezekkel a záró sorokkal szeretnék kívánni sok-sok kitartást az álmok megvalósításához!

Faro

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.