Jézus

I.

A templomban üldögélek és finoman
magához ölel a félhomály meg a csend.
Az oltárnál pár gyertya lángja lobogva
pislákol, bennem a nyugalom feldereng.

Nézlek Téged hosszan, ott függsz a kereszten.
Vérben ázol, fejeden töviskorona.
Kevesen melletted, a tömeg ellened,
Megannyi szenvedés hosszan ábrázolva.

Azt tanították, hogy barlangban születtél,
s állatok melegítették Isten Fiát.
Üldöztek Téged, hiába cselekedtél
sok jót, irigyeid keresték a hibát.

Még kétezer év után is legyen bennünk
mély szégyenérzet, mert mind bűnösök vagyunk.
Mert megszülettünk, mert az almából ettünk,
s Téged keresztre feszítettek miattunk.

Vajon tényleg csak ez lenne az üzenet?
S vajon a sorsod hogy töltötted volna be,
Ha nem követik el feléd a bűntettet?
Rengeteg a kérdés, s válasz rájuk van-e?  

Azt tanítják, Istenhez és Hozzád képest,
mi, emberek, porszemek lehetünk csupán.
Számomra e megközelítés oly téves,
És magaménak vallani nem is tudnám.

Amit én látok, az egy szenvedéskultusz,
Az emberek külső hatalomtól függnek.
Ha nem értek egyet, én vagyok a mumus,
Ahol csak érnek engem, vágnak és ütnek.

A legnagyobb tragédia nem az talán,
hogy felfeszítettünk Téged a keresztre.
Hanem igaz tanításod megtagadván,
Saját lelkünk függ egy kereszten, szenvedve.  

II.

Csodáltalak, hogyan tudsz mindenkit ugyanúgy szeretni?
Lehetett tolvaj, gyilkos, hírhedt csaló: még ha megveti   
is őket a tömeg, belőled áradt feltétel nélkül
a szeretet, és szolgáltál halandónak menedékül.

Hirdetted, hogy Isten előtt mindenki ugyanúgy kedves,
De ezt az ember megérteni valahogy mégse képes.
Nem képes, mert talán nem látja igazán a hátteret,
És amíg ez így van, előrelépni hogyan is lehet?

Ha végignézek az életemen és az embereken,
Akiket ismerek, vagy sorsom épp az utamba sodort:
Szeretteimre, jótevőimre szívesen gondolok,
Ám hanyadán állok kikkel konfliktusba keveredtem?

S hanyadán állok kik felé ott az előítéletem?
Nehezen tudtam megbocsátani, és inkább tápláltam
magamban a haragot, az útamon egy helyben álltam.
Minden volt bennem, csak szeretet nem, így éltem életem.

Nem láttam,
azért nem vagyok kibékülve másokkal,
mert szívemben nincsen béke, nincsen béke.
S míg ennek az állapotnak nincsen vége,
Addig magamnak fogok tartozni sokkal.
Nem láttam.

III.

Aztán foglalkoztatott engem még egy másik kérdés.
Talán nem kérdés, ez inkább egyfajta elmélkedés.
Furcsa volt, hogy egy bizonyos részén a Földgolyónak,
a lélekvándorlást tekintik elfogadhatónak.

Mi meg, tőlük messze, a Földgolyó innenső felén,
Csak egyetlen életet fogadunk el, legyen elég!
Legyen elég kiteljesedni, a végén meg sokkol
majd az Égi ítélet: a menny vár ránk vagy a pokol.

Feltettem hát a kérdést, aki egykoron fontos volt,
meghal, s bűnei miatt el kell fogadja a poklot,
míg én elkerülhetem, akkor nem látom soha már?
Szívem sajgott, a túlvilág nem lehet ilyen sivár.

Mi lesz azokkal, kik a lélekvándorlásban hisznek?
Ha tévednek, akkor elkárhoznak, vége mindennek?
Nem és nem! Isten nem lehet kegyetlen és bíráló,
Több kell ebben legyen, valami egészen kiváló!

Egyesek szerint az őskeresztények
mélyen hittek az újraszületésben.
Ha nincs siker egyetlen élet alatt,
Megoldásként csak az új élet marad.
Hiszen lelkünk örök és halhatatlan,
Testünkbe akár egy rab, bezárva van.
Csiszolódik minden egyes élettel,
Földi gazdagság ehhez nem érhet fel.

Tényleg lehet benne valami. Ha csak végignézek
magamon, miket is rejtett egy-egy előző élet?
Ontottam a vért értelmetlen, voltam fosztogató,
asszonyverő, és zsarnok: ésszel ez fel nem fogható!

Most meg... Itt vagyok. Itt vagyok, és épp egy verset írok,
Rólad, rólam, az érzéseimről, és majdnem sírok.
Itt vagyok, hogy fejlődjek és mások javára váljak,
Gondolataimmal megértő szívekre találjak.   

Nincsen jó vagy rossz ember, és nincsenek különbségek.
Máshol tartunk az úton, mást élünk meg, de a cél egy.
Potyognak könnyeim, mert kezdem most már megérteni.
Megérteni, Te hogy tudtál velünk "úgy" viselkedni.

Amikor ránéztél egy emberre, nem bűnöst láttál,
hanem lehetőséget, s mindenkivel ekként bántál.
Előző életek, jelen, s jövőbeli életek
felsorakoztak, mihez kevés az emberi képzelet.


Már világos, miért voltál értünk mindenre hajlandó:
Tudtad, hit s szeretet által sokra képes egy halandó!

IV.

Nevedhez fűződik tengernyi gyógyítás és csodatétel,
Ember a mai napig fel nem tudja fogni józan ésszel.
Csodáid mögött ugyanaz rejtőzik, ugyanaz az alap.
Minden cselekedetednél a hit a legeslegfontosabb.

Gyógyítani Te is akkor tudtál, ha a másik fél is hitt,
A hitetlenség messzire senkit, soha még eddig nem vitt.   
Bíznia kell az illetőnek elsősorban önmagában,
Az öngyógyítás mindenkiben meglévő folyamatában.

Hányszor, de hányszor kizárólag azt fogadjuk el manapság,
Mit racionálisan valaki levezet, megmagyaráz?
Szabad akarattal rendelkezünk és kell a vélekedés,
De ne korlát, hanem inspiráló legyen a kételkedés.  

"Hiszem, ha látom!", mondjuk, és mi van azzal, ami nem látható?
A szeretet például anyagon, téren, s időn túlmutató.  
Aki mellőlünk régen eltávozott, továbbra is szeretjük,
Ugyanúgy, és a szerettünk nem kell hogy ott legyen közöttünk.

Idáig mindezt még soha, senki nem is vonta kétségbe,
Nap mint nap átjár bennünket a szeretet áldott érzése!
Minden, miben szívből hiszünk, igenis valósággá válhat,
Az embernek önmaga jelenti az igazi gátat!

V.

Tűnődtem magamban nagyon sokszor,
Vajon hol lehet a menny s a pokol?
Mert könnyen meg lehet, hogy mindkettő
közel van, és elménkben létező.

Gondolatunk teremtő ereje
az, mi megnyilvánul világszerte.
Hol pusztulás van meg rom,
Éppúgy ott a földi paradicsom.

Gondolataink és érzelmeink
Akár az ecset, életünk festik.
A vásznon szerepelhet csak két szín:
fehér s fekete önmagában kín.

Két színből nem áll össze teljes kép,
Csupán egy hiányos, torz teremtmény.
Szélsőség gyermeke a csalódás,
Elragad és eltemet a sodrás.

Ám pompázhat sokféle szivárvány,
Színek sora az életünk vásznán.
Rajtunk múlik csupán, hogyan festünk,
És milyen festmény lesz az életünk.

Végső soron az egész világra
lesz majd alkotásunknak hatása.   
Mert mi kollektíven is teremtünk:
A bolygó vásznát együtt színezzük.
 
VI.
 
Drága Jézus, szent életed megérintett!
Nehéz megfogalmaznom, mert megindító,
s általad magamra is másképp tekintek.
Te vagy a legnagyobb Mester és Tanító!

Te vagy számunkra a követendő példa!
Sok-sok élet és megpróbáltatás után,
általad felfénylik küldetésünk célja,
ha elindulunk a tudatosság útján.

A Purgatórium éteri állapot,    
Ám a lelki tisztulás helyszíne a Föld.
Evilági létünk égi munkálatok   
egy fázisa, ahol az anyag gúzsba köt.
 
Tudtad jól, hogy nem emelkedsz senki fölé!
Nemcsak Te vagy Isten fia, kiben kedve
telik: az összes teremtmény a gyermeke,
kiben kedve telik, örökkön-örökké...  

Egyszer majd visszatérünk a nagy egységbe,
mert egyek vagyunk Istennel, csak bízni kell:
Ha önmagadban hiszel, Istenben hiszel!
Ő nem templomban lakik, nem onnan figyel,
s nem kémlel az Égből trónon üldögélve.     

Isten s az Ő országa mindig egy helyen
volt, senkit nem űz ki, s nem jön ítélkezni.
Az áhított ország nagyon is közeli!
Ébredj, Ember! Isten ott lakozik benned!