Kráterek

Valami jön felém... Égi jelenség és micsoda sebesség!
Mi lehet az? Szerintem meteor, igen, meteor-féleség!

Becsapódik egyenest lelkembe,
egész testem rázkódik, megremeg.
És mint az ember testén egy-egy hegg,
Úgy marad a lelkemen egy kráter.

Aztán még követi sok-sok társa,
és akár a zápor, úgy bombázza
bensőm, nem marad semmi hátra.
Bizony, nem lesz szabad helyem,
kráter születik kráteren,
és én csak hagyom, engedem.
Már sok ezren vannak,
egyre csak nagyobbak,
mind belém csapódnak.

Felperzselnek mindent, mindent,
mi egykor fontos volt nekem,
és lehet nem marad már más,
csak puszta, folytó porfelleg.

Aztán kitör belül a vulkánom...
Az összes boldogság és fájdalom,
Minden jó és rossz, amit egykoron,
velem tettek és majd tesznek,
vagy én tettem és majd teszek...

Kénes gázként, olvadt lávaként felszínre tör.
Nem is tör, kirobban, és amit ér, elsöpör!

Felkorbácsolódik tengerem,
bősz, nagy hullámok emelkednek.

Könnyeim  elárasztják lelkem folyamait.
A folyamok egyre csak duzzadnak,
Tengerbe torkollnak és hízlalnak.
Özönvíz ez, mibe bele fogok fulladni!

Az érzés, mint az ár,
zúdul és zúdul rám,
és nincsen idő rá,
hogy megízleljem,
magamhoz öleljem,
illatát épp csak megérzem.
Már tovább is haladt...

Kinyújtom kezem érte,
és már majdnem elérem,
már majdnem az enyém lesz.
De az utolsó pillanatban kicsúszik
a kezem közül, tőlem messzire úszik,
megy tovább, és egy remény megint elmúlik.  
Az üresség maradt...

Átzúdul rajtam, majd beleroskadok,
és mire felfognám mi volt, elhagyott,
és én megint egymagamban, ott vagyok.

Aztán, mikor már összeszedném magam, jön a cunami.
Feltartózhatatlan, oly mennyiség, mibe belehalok.
Mégis mit is tehetnék egy cunami ellen, ugyan mit?!
Belefáradtam, tegyen velem amit akar, hát hagyom.
Egyszerűen nincs erőm küzdeni, nincs erőm uralni,
Feladom az esélytelen, borzasztó szélmalom-harcot!

Behunyom szemem, a hullám hozzám ér és felkap,
Egy pillanatra oly könnyű vagyok, mint még soha,
De máris óriási erővel sziklához csap,
hogy kijózanodjak, már kapaszkodnék, de hova?

Aztán jön a következő hullám,
megint felkap, megint sziklához csap,
míg szét nem török, szét nem roppanok.
Nincs vége, még akkor se, miután,
Pici atomjaimra hullottan,
tehetetlen lebegek, ott vagyok.

Ott vagyok megsemmisülten, sok millió kis darabban.
Reménykedem valamiben vagy valakiben, hogy majd jön,
felszed, és mint egy puzzlet, egyesével összerak engem.
Aki vagy ami által újra kerek egész lehetek,
Tudja mi mihez illik, minden kis elemet összeköt.
De nem jön semmi és senki sem, magam vagyok, egymagam.

Magamra számíthatok, magam kell összerakjam.
Életem piciny részecskéit én ismerhetem.
Külső megmentőre várni ábránd és hasztalan,
Fájdalmam mellett a megoldás is ott van bennem.

De hiába tudja az ész,
a szívnek mégis oly nehéz.
A szívnek mégis oly nehéz...

Aztán az özönvíz elmúlik,
a tenger lecsendesedik,
a folyamok visszahúzódnak,
a vulkánom elhallgat.

Az ég kitisztul, újra van napsugár és élet,
lágyan simogatva az én kis krátereimet.
De csak a következő meteoresőig...