Naplemente

Nekem olyan megható és utánozhatatlan a lenyugvó Nap.
Még izzik, szórja vidám szikráit a Duna fodrozódó vízén,
Befesti sárgára a falat, gátert, időzik a ház tetején.
A virág is arannyal gazdagon átszőtt piros szirmokat mutat.

A fák leveleit is ultrafinom, fényes porával behinti.
Kellemes, langyos szellő fújdogál, hozzám ér és meg-megrezzenek.
A felhők felé nyújtózó fák pedig csendesen engedelmeskednek,
enyhén meghajolnak, tisztelegve a Fény Ura előtt egy kicsit.

Mert a Fény Ura mindenhova eljut és mindentől búcsúzik.
Még utoljára melenget, simogat, mindenen végigúszik.

Megsimogatja apa, anya, és a kisgyerek arcát,
ahogy jóízűen fogy a fagylalt, a lángos, vagy a hekk.
A kutya szőrét sugarai kacéran megcsillogtatják
miközben a vízből halássza botját, a látvány remek.

Simogat engem is, bőrömön keze melege.
Fény Ura, miért nem maradsz még? Ne menj, kérlek, ne!   

Ám ahogy közeledik a pillanat, úgy vörösödik minden.
Mintha a Fény Ura is tudná, hogy itt kell hagyjon minket.

Meghasad, vérzik a szíve, mert nem tehet semmit.
Ez a dolgok rendje, mai küldetése ennyi.

Vérvörös könnye arany sugarát átitatja,
csak búcsúzik és búcsúzik, munkáját siratja.

Mert szorgalmasan ténykedett miközben fenn volt,
és onnan, a felhők felett, oly sokat látott!

Látott időseket, fiatalokat,
Látott földönfutókat, gazdagokat.
Látott vakon szerelmes párokat,
Látott kisebb-nagyobb családokat.

Látott elhagyottakat, magányosokat,
Látott nyomortelepeket és romokat.
Látott remény nélkülieket és bizakodókat,
Látott segítőket és másokon gondoskodókat.

Látott szebbnél szebb, csodás épületeket,
járműveket, ég felé törő hegyeket,
Mélyen ülő völgyeket, és sík földeket.

Látott üdezöld erdőket és parkokat,
Óriáskígyókként tekergő folyókat,
Hangyabolyként nyüzsgő nagyvárosokat.

Látott nyújtózkodó utakat és hídakat,
Vakító tükörként elterülő tavakat,
Álmoskás, békében éldegélő falvakat.
 
Látott hazugságot, őszinteséget,
Látott gyarlóságot és segítséget.
Látott haragot, sírást, szenvedést,
Látott ölelést, csókot, nevetést.

Ez az egész hozzánőtt, és Ő nem nézte, hogy rossz vagy jó.
Máshol nem lát ilyet, annyira egyedi és megkapó!

Viszont, most már mennie kell.
Kitartóan küzd mielőtt
magába fogadja a Föld.
Váltja Őt az Éji Lepel.

Az utolsó mozzanat a leglassabb.
Ahogy látni az elkerülhetetlent:
Könnyben ázó tekintete elapad,
Sorsába beletörődve elenged.

Visszahúzódik. A tetőről. A fákról.
A gáterről. A párkányon a virágról.  
Az arcokról. A falakról. A kutyáról.
Napi pár órán át látni ezt elég-e?

Tűnődik, s ahogy e gondolat messze visz,
A búcsú sokszor oly fájón keserű íz,
Feloldja vörös maszatolását a víz.
A Föld befogadja a Fény Urát. Vége.

Még árulkodik a túloldali hegyek aurája,
Ám valami tényleg befejeződött, valami elmúlt.  
A búcsúzás a legérzelmesebb pillanat, utána
pedig a hiányérzet marad, hiszen nincsen visszaút.

Ami előtte volt, csak ekkor becsüljük igazán.
Milyen fura az Élet! Ekkor értékelődik fel
mit természetesnek véltünk, holott sose az talán.
Az ember ajándékot kap, ezt nem felejtheti el!

Viszlát Fény Ura! Köszönöm a mai napot! Holnap várlak vissza!:-)