Szüleimnek!

Ej, mennyi sok kritikával illettem
drága szüleim! Magam voltam a gőg!
Életüket s tettüket nem értettem,
Meg is fogadtam, különb leszek mint ők!

A tehetetlenség dolgozott bennem,
Szívemben burjánzott az elfojtott düh.
Úgy gondoltam, nekik kell megfelelnem,
Érzésemmel meg maradtam egyedül.

Bár voltak élmények és boldog percek,
Nekem a fájó emlék, mi megmaradt.
Pedig mit tudtak, bennem elhintettek,
Most rajtam áll, életem miként arat.

Mert én választottam anyát és apát,
S nem fordítva, mielőtt megszülettem.
Minden mit kaptam, segítség vagy korlát,
Szükséges, hogy fejlődjön az életem.     

Milyen sokkoló volt a ráeszmélés:
Kérhetek bármit számon szüleimen?
Zavarbaejtő volt nekem az érzés,
Még a sérelmet is meg kell köszönjem!

A szülőktől csak egy csomagot kapunk.
Mi zsigerünkbe évek hosszú során
át belénk ivódott, azt kell formálnunk,
hogy így igazítsunk életünk sorsán.

Szüleim felé többé nem leszek vak!
Karjaim már másképpen ölelnek át,
Ajkamon másképpen csengnek a szavak,
Köszönöm életük fáradozását!