Vallomás
Szia-szia, jaj de jó, hogy eljöttél!
Gyere beljebb no, foglalj helyet kérlek!
Megkínálhatlak valamivel Téged?
Nem dicsekvésképp, de a teám tökély!
Hát szóval, tényleg nagyon örülök Neked!
Nem gondoltam, hogy lesz erre lehetőség.
Lehetőség feltárni, mi nyomja lelkem!
Hol kezdjem? Érlelődik bennem olyan rég!
Csak nem tudtam magam egyszer se rászánni;
Halasztgattam, s szívem teljesen kitikkadt.
Rohantam, és mindig közbejött valami.
A kapcsolatom, Veled, persze elsikkadt...
Büszkeségem börtönében bolondultam,
Szégyelltem szerető szívem szárnyalását.
Feléd félelemből formálva fordultam,
Gyásszá gyúrtam gyengeségem gyávaságát.
Mert sebezhető leszek ha kimondom!
S akkor mi lesz velem? Az egom, tudod...
De most megnyílok és hálám fölzubog:
Köszönöm Neked, hős élet-írnokom!
Tudom, a földi szereped nem könnyű.
Van hogy ugyanazon húron pendülünk,
Észrevétlenül egymásba merülünk,
Kapcsolatunk csillogóan gyönyörű.
Máskor meg e szerep olyan hálátlan!
Bennem haragot, gyűlöletet szítasz,
Pedig ekkor is engem alakítasz!
Tudatlan is gonddal viselsz irántam.
Csodás csillagod csiszolgatja csillagom,
Felejthetetlen fényed folydogál felém.
Iránymutatásod illanó irgalom:
Ember-egom ellepi erőtlen elmém.
Ellep, és józanul már nem gondolkodok.
Könnyebb így és nem akarom észrevenni.
Oly sok élet után egy helyben toporgok,
Mert nem tanultam meg igazán "szeretni"!
Azt gondoltam, tudom, mi az hogy "szeretni".
De nem tudom! Azt hittem, jön az magától.
Az égi szeretet magasabb szintjei
várnak, ha felébredek egom álmából!
Ám ehhez mindenképp fel kell ébredjek.
Egyedül biztosan nem megy, csak Veled:
Egy csónakban evezünk mi, emberek,
A sors vízén hánykolódó életek.
