
Verseim
Kedves kis verseim,
kedves gyermekeim!
Mert igen, mind az én gyermekeim vagytok,
egytől egyig, ha végignézek rajtatok!
Minden szó, ami csak a fejemből kipattan,
minden szó, mit nyűglődve és vajúdva
írok és minden szó, mit még le se írhattam.
Elmémmel, szívemmel, lelkemmel táplállak titeket,
Nevellek, csiszollak titeket, ahogy tőlem telik.
A semmiből szépen-lassan végül csak megszülettek,
még esetlenek vagytok, oda kell rátok figyelni.
Egyre csak nőttök és cseperedtek,
egyre magabiztosabbak vagytok.
S akár a szülő, én sem tudhatom,
készen lesztek valaha teljesen?
Nehezen, de egyszer csak elengedem a kezetek.
Útatokra engedlek titeket, és reménykedek.
Aggódom, a nagyvilágban merre juttok?
Másoknak vajon milyen értéket adtok?
Fogtok örömöt okozni, reménységet adni?
Fogtok-e valakinek a támaszai lenni?
Vagy fogtok-e megbántani, esetleg ríkatni?
És valakinek teljesen az agyára menni?
Ha rátok szegeződik a tekintet,
És egészen a szívekig hatoltok,
Vajon milyen energiát hordoztok,
Mi az, mit létetek belül elhinthet?
Ti vagytok énem evilági lenyomata.
A bensőmnek leplezetlen kivetülése.
A múltam, a jelenem, a jövőm fonata.
Ti vagytok életem legszebb kifejezése!
Én azonban csak eszköz vagyok!
Drága szavak, Ti választotok!
Akár a gyermek a szülőt,
az építmény az építőt.
A fénykép a fényképezőt,
Az ecsetvonás a festőt.
A találmány a feltalálót,
Kivágandó fa a favágót.
A nagy vad a vadászt,
A szobor a szobrászt.
Az étel a szakácsot,
A háztető az ácsot.
A kert a kertészt.
Dallam a zenészt.
Azt kapom, és azt adom tovább, amire méltó vagyok.
Azok a szavak választanak, amire méltó vagyok.
Mert talán úgy van ez, hogy a világban körülöttünk
ott rejtőzik minden tudás, információ, érték.
Kivárják sorukat, és mikor megérett az idő,
Jönnek az emberek, hogy felszínre hozzák, felfedjék.
Kiváncsian várom, ugyan milyen gyermekem lesz még?