Verseim

Kedves kis verseim,
kedves gyermekeim!

Mert igen, mind az én gyermekeim vagytok,
egytől egyig, ha végignézek rajtatok!

Minden szó, ami csak a fejemből kipattan,
minden szó, mit nyűglődve és vajúdva
írok és minden szó, mit még le se írhattam.

Elmémmel, szívemmel, lelkemmel táplállak titeket,
Nevellek, csiszollak titeket, ahogy tőlem telik.
A semmiből szépen-lassan végül csak megszülettek,
még esetlenek vagytok, oda kell rátok figyelni.

Egyre csak nőttök és cseperedtek,
egyre magabiztosabbak vagytok.
S akár a szülő, én sem tudhatom,
készen lesztek valaha teljesen?

Nehezen, de egyszer csak elengedem a kezetek.
Útatokra engedlek titeket, és reménykedek.

Aggódom, a nagyvilágban merre juttok?
Másoknak vajon milyen értéket adtok?

Fogtok örömöt okozni, reménységet adni?
Fogtok-e valakinek a támaszai lenni?
Vagy fogtok-e megbántani, esetleg ríkatni?
És valakinek teljesen az agyára menni?

Ha rátok szegeződik a tekintet,
És egészen a szívekig hatoltok,
Vajon milyen energiát hordoztok,
Mi az, mit létetek belül elhinthet?
 
Ti vagytok énem evilági lenyomata.
A bensőmnek leplezetlen kivetülése.
A múltam, a jelenem, a jövőm fonata.
Ti vagytok életem legszebb kifejezése!

Én azonban csak eszköz vagyok!
Drága szavak, Ti választotok!

Akár a gyermek a szülőt,
az építmény az építőt.

A fénykép a fényképezőt,
Az ecsetvonás a festőt.

A találmány a feltalálót,
Kivágandó fa a favágót.

A nagy vad a vadászt,
A szobor a szobrászt.

Az étel a szakácsot,
A háztető az ácsot.

A kert a kertészt.
Dallam a zenészt.

Azt kapom, és azt adom tovább, amire méltó vagyok.
Azok a szavak választanak, amire méltó vagyok.

Mert talán úgy van ez, hogy a világban körülöttünk
ott rejtőzik minden tudás, információ, érték.
Kivárják sorukat, és mikor megérett az idő,
Jönnek az emberek, hogy felszínre hozzák, felfedjék.
Kiváncsian várom, ugyan milyen gyermekem lesz még?