Miért ne adjuk fel az álmainkat?

„Soha ne add fel az álmaid!” Hányszor hallottuk már ezt a tulajdonképpen közhellyé silányult mondást? Igen sokszor. Számtalan zene, film, és egyéb művészeti alkotás szól erről, és az unalomig ismétlik. Pedig örökérvényű igazság, csak könnyen lehet, hogy több élet kitartó, építkező munkája kell hozzá…
 

A héten egy reggel éppen munkába tartottam, amikor az aluljáróban menetrend szerint találkoztam egy mikrofon frizurájú, gitározó sráccal. Majdnem minden héten egy napot abban az aluljáróban szokott gitározni, ahol én is áthaladok. Az utóbbi időben olyan gitárjátékkal rukkolt elő, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Egyszerű, de mégis megkapó, (nekem) a nyári naplementére/felkeltére emlékeztető, már-már relax zenét játszott. Mit mondjak, imádom az ilyet! Villant is az apró. :)

Egy másik példa, ami nagyon megmaradt bennem, egy adventi „közösségi” zenéléshez kapcsolódik. Az adventi vásárban jártunk Szentendrén, ahol egy lány a köztéren felállított karácsonyfa mellett egy hangdrum-on játszott. Amúgy aki eddig nem ismerte ezt a hangszert, javaslom, mindenképp keressen rá az Interneten. Hangzása szinte simogatja az ember lelkét, rendkívül egyedi és ugyanakkor megnyugtató.
Amikor hazafelé tartottunk a szentendrei vásárból, ugyanez a lány szintén felszállt a HÉV-re, és ő is ment hazafelé… Konkrétan, hobbyból, szeretetből kiült, játszott 1-2 órát az embereknek, ezzel óriási élményt szerezve, majd hazament! (mondanom sem kell, hogy a rezgésszinten akár egy ilyen tett mekkorát emel kollektíven is – engem már megihletett)

Hihetetlen mekkora arcok vannak ebben az országban. Sajnos, hazánkban túl sok a pesszimizmus, és sokszor nem vesszük észre, mekkora kincsek vesznek körül minket. Azért, úgy gondolom, szépen-lassan ez változni fog.

Na de a bejegyzés témájára visszatérve. Ha már a zenészeknél tartunk, mint példa. Alapvetően elég kevés zenésznek adatik meg a nagy ’siker’, és hogy normálisan megéljen abból, amit csinál. Vagy, hogy egyáltalán eljusson az alkotása egy szélesebb közönséghez, és elismerjék a munkásságát. Nagyon sokan „látszólag” tengődnek. Sokan csak legyintenek, hogy semmi értelme, nem lesz belőle semmi. Vagy egyszerűen megmarad csak hobbiszinten.

Valaki bele se kezd egy számára kedves dologba, mert nem hiszi, hogy van tehetsége hozzá, hogy egyáltalán sikert érhet el benne, mert úgyis „szélmalom-harc”, főleg itt, Magyarországon. Esetleg, úgy gondolkodik az illető, hogy már túl késő belevágni, mert már öreg hozzá. Amikor anno egy tehetségkutatót néztem, könnyes szemekkel mesélte az élő showból kieső énekes, hogy ő abbahagyja az egészet, mert nincs értelme folytatni.

Nos, amit én látok, hogy mindennek értelme van. Annak is, ha esetleg valami nem hozza a várva várt sikert, amit amúgy nagyon szeretünk csinálni. Sokszor az indíték a legfontosabb. Ha a boldogság, a siker mérőjének a külső világ elismerését tekintjük, akkor igen sok csalódás fog érni bennünket. Ha a saját örömünkre teszünk valamit, nem foglalkozunk annyit a külvilággal, és nem a külvilágnak szeretnénk minduntalan valamit bizonyítani, sokkal előrébb juthatunk.

Ha a reinkarnációt vesszük alapul, minden további nélkül megtörténhet, hogy egy következő életben, egy bizonyos képességünk csiszolását ott folytatjuk, ahol előtte abbahagytuk. Ebből a szemszögből, könnyen lehet hogy a ’ma’ aluljáró zenészéből lesz a ’holnap’ Carlos Santanaja. Ha már a példánál tartunk. És még az se biztos, hogy ’ma’ nem következhet be mindez. Ha mégsem, akkor sincs semmi veszve. Ugyanis, amit az ember az adott életében megtanul, azt senki és semmi nem veheti el tőle. Minden mást itthagyunk. Ezért nem mindegy, hogy az adott inkarnációból mit hozunk ki. Ha rálelünk belső lényegünkre, az olyan ajándék, ami minden földi kincsnél többet ér.

Ha távlatokban gondolkozunk, elképesztő szintre fejleszthetünk nemcsak egy, hanem nagyon sok képességünket. Persze lehet, hogy ez korántsem ilyen tudatos, de valahogy mégis valamilyen ’program’ a megfelelő irányba terel minket.

Sokszor aggatják nagy művészekre, tudósokra az ’Istenadta tehetség’ jelzőt. Na de Isten mi alapján osztja a tehetséget? :) Nem hinném, hogy ez véletlenszerű. Mozart, Picasso, Einstein, Freddie Mercury nem véletlenszerűen lett az, aki. Nem csak úgy kiosztotta nekik valaki. Nem véletlenül voltak sikeresek, akár már nagyon-nagyon fiatalon. Mert megdolgoztak érte. Lehet, hogy sok-sok korábbi életen keresztül, amik korántsem voltak olyan, külső szemlélő számára, sikeresek – de annál inkább építkezők. Nem az ölükbe huppant a tehetség. Persze nem lódítás az sem, hogy Isten adta, csak éppen Isten és az emberi lélek sokkal-sokkal közelebb áll egymáshoz, mint ahogy azt évszázadokig/évezredekig próbálták az emberiséggel elhitetni… Na de ez legyen egy másik történet… :)

Szóval,
„dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes”.
 

Ahogy József Attila is megírta. Valószínűleg ő sem abban az életében kezdett neki a versírásnak…
 

Kedves Olvasó! Egy szó mint száz, úgy gondolom, nincs kidobott, elvesztegetett idő, és nincs hasztalan munka. Az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket! Hogy mikor, az mellékes – úgyis megvalósul. Élvezd az utat, ami addig elvisz, és élvezd hogy lényed egy újabb rétegét ismerheted meg! Higgy a gondviselésben, hogy minden akkor történik, amikor kell! Vedd le a terhet a válladról, ha valamit még mindig nem sikerült elérned! Mert el fogod érni. Nekünk csak annyi a feladatunk, hogy azt tegyük, amit belül érzünk, hogy tennünk kell. A többi jönni fog magától! Ezekkel a záró sorokkal szeretnék kívánni sok-sok kitartást az álmok megvalósításához!

Faro